Autómentés életünk hétköznapi útjain

Amikor azt halljuk „úton hazafelé”, akkor sokunknak nem csupán a munkahelyünktől a lakóhelyünkig megtett, közforgalmi úton mért távolság jut az eszünkbe.

De a szavak e mögöttes jelentésétől eltekintve egy rutinos vezető egyből rávágja, hogy pedig autót vezetni nem nagy kunszt, főleg, mióta megjelentek az automataváltós változatok is. A legújabb fejlesztésekről nem is beszélve, amikor az autók már vezető nélkül, maguktól mennek az úton - mert állítólag már ilyenek is készülnek! Ahol annyi csak a dolgunk, hogy menet közben elolvassuk a napi sajtót, vagy szundítsunk egy jót, mialatt kicsi kocsink átaraszol velünk mondjuk Budapest szokásos reggeli tumultusán, egészen a rögzített úticélig.

De addig is, míg a jövő vélelmezett szuperjárművei csak a róluk felröppenő kósza hírekben száguldoznak, a hétköznapokra megmaradnak nekünk a mi saját, jól bejáratott kisautóink. És míg reggelente ki a garázsából, ki az udvaráról, ki az utcáról indítja be pöfögve, duruzsolva a nélkülözhetetlen járgányát, abban mégis mind egyezünk, hogy beülve négykerekű paripánk volánja mögé, mintha egy egészen más dimenzióba lépnénk át.

Az utak császárai

A pilótaülésbe szíjazva a városi forgalom különös világába kerülünk, annak sajátos szabályrendszerével és nyelvezetével - mert tudvalevő, hogy autóvilágban az autósok autónyelven beszélgetnek! Dudálnak kiabálás helyett, ha zsémbesek egymásra villantják a fényszóróikat, és aranysárgán vészvillognak, ha megköszönnek valamit. Illetve négyfelé indexelnek gyakran még akkor is, ha félsávnyi területen vesztegelve és a forgalmat feltartva halaszthatatlan dolguk intézésének szükségességét imitálják - teljesen hiteltelenül. Ez az utóbb említett önkényes magatartás hajdanán még a kétségbeesett segélykérés szimbóluma volt, amikor az út szélére tolt lerobbant verdák Budapesten autómentésre vártak.

Az élet útelágazásai

De vajon manapság eszünkbe jut-e az utakat róva, hogy a közlekedésnek ez a válfaja hivatalos nevén veszélyes üzemnek minősül, és használata során ennek megfelelően terhel bennünket a felelősség is? Ma már talán ritkábban látunk az út mellett lerobbant vagy működésképtelen, sárga angyalra váró autókat, de annál többször egy-egy összetörött sorstársunkat. A törött autó látványa pedig emlékeztet bennünket arra, hogy az a kis duruzsoló univerzum, ami az aszfalton gumiabroncsokon repít bennünket, nem is olyan sebezhetetlen. Mint ahogyan mi sem vagyunk azok, akik benne ülünk.

Egy autó elszállítása az autómentők feladata. A benne rekedt emberi testeké pedig egy másfajta mentőé. Az autókért a sárga angyal felel, a sofőrökért pedig kinek-kinek hite szerint vagy a visszapillantón lógó plüss talizmánja, vagy egy, a színével nehezebben leírható másféle angyal.

Mert mialatt teljes természetességgel száguldunk, araszolunk, fékezünk, gyorsítunk, kuplungolunk, váltunk, indexelünk, tülkölünk, lehagyunk, bevágunk, szlalomozunk, körözünk, lesajnálunk, beintünk, beparkolunk, megérkezünk - eszünkbe jut-e, hogy mindennek akár nagy ára is lehet? Ha az autónk lerobban, vagy egy kisebb koccanás miatt az úton tétlenül kell várakoznunk, bosszankodva, hogy emiatt az incidens miatt most mennyit késünk, és izgulva, hogy a javítás költségeit a biztosítónk állni fogja-e, akkor gondolunk-e arra is, hogy az adott eset alakulhatott volna sokkal rosszabbul is? Ezért legközelebb inkább örüljünk, hogy „úton hazafelé” csak az autómentőkre kell várnunk, és nem a sárga angyal égi megfelelője kér számon, hogy életünk kereszteződéseiben megadtuk-e az elsőbbséget, hogy elegendő üzemanyaggal indultunk-e útnak, és hogy megfelelően karban tartottuk-e az utazáshoz nélkülözhetetlen tartozékainkat.